1956. október 23-án békés tüntetéssel kezdődő, fegyveres felkeléssel folytatódó forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. A forradalom a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott, amelynek sorsát egy újabb szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, négy nappal azután, hogy a Nagy Imre vezette magyar kormány kinyilvánította az ország semlegességét és felmondta a Varsói Szerződést.
A beavatkozásról már október 31-én döntöttek Moszkvában, ettől kezdve folyamatosan érkeztek szovjet csapatok Magyarországra. November 4-én, vasárnap hajnali négy óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai létesítmények ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot. A nap folyamán a szovjet csapatok a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot és a Budapesti Rendőr-főkapitányságot. Vidéken is több helyen jelentős ellenállás bontakozott ki.
Hajnali 5 órakor az ungvári rádió által sugárzott közleményben Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc, a Nagy Imre-kormány volt miniszterei, akik november elején suttyomban a Szovjetunióba távoztak, bejelentették, hogy minden kapcsolatot megszakítottak az itteni vezetéssel, és megalakították a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt Kádár János vezetésével. Kádár és Münnich még aznap szovjet kísérettel Szolnokra repült.
Öt óra 20 perckor hangzott el történelmünk legdrámaibb rádióbeszéde, amelyet többször megismételtek és valamennyi világnyelven beolvastak:
A Szabad Kossuth Rádió adása nyolc óra 7 perckor megszakadt, ezután már csak a Himnuszt és a Szózatot sugározták váltakozva.
Miután Dalibor Soldatić jugoszláv nagykövet a hajnali órákban arról tájékoztatta Szántó Zoltán államminisztert, hogy a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak, 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György és Szántó Zoltán; míg Mindszenty József bíboros az amerikai követségen kért menedéket. A jugoszláv követségen összesen 43-an kaptak menedékjogot, akikkel Soldatić ismertette Tito jugoszláv elnök üzenetét, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt. Ezt Nagy Imre és társai egyhangúlag elutasították.
Bibó István, a törvényes magyar kormánynak az Országgyűlés épületében maradt egyetlen képviselője kiáltványt adott ki. Ebben közölte, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, visszautasította azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna. Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.
Dwight D. Eisenhower amerikai elnök tiltakozott a szovjet intervenció ellen. A Biztonsági Tanács ülésén a Szovjetunió megvétózta a szovjet csapatok kivonására felszólító amerikai határozati javaslatot. Délután a rendkívüli közgyűlés elfogadta a bővített amerikai javaslatot, amely arra is felkérte az ENSZ főtitkárát, hogy jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet megvizsgálására. Kádárék azonban táviratban kérték az ENSZ főtitkárától „a magyar kérdés” levételét a napirendről.
A harcok november 4-én a fővárosban 135 áldozatot követeltek. A KSH akkori összesítése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét a harcokban, 51-en eltűntek.
A forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án koncepciós per után kivégezték. Szilágyi József ügyét (ő volt Nagy Imre személyi titkára) elkülönítették, őt 1958 áprilisában végezték ki. Losonczy Géza államminiszter a per tárgyalása előtt, máig tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben. A megtorlás során a forradalomban való részvételért kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220–340 volt, ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.
A legtöbb áldozatot jeltelen sírba temették, azt feltételezve, hogy így a hozzátartozók nem fognak kijárni a temetőbe. A Fiumei úti sírkertet 1956-ban Nemzeti Panteonná nyilvánították, kizárólag a politikai, kulturális élet nagyjai temetkezhetnek ide. A 21-es parcella részben annak köszönheti a fennmaradását, hogy a Kádár-korszakban mindvégig azt feltételezték, hogy vannak ott olyan halottak, akiket át lehet helyezni a „Mártír sírkertbe”. Még a ’80-as években is volt áttemetés. Az 1956-os parcellát részben az akadémiai bizottság 1972-es kiállásának köszönhetően nem számolták fel. A bizottságnak kilenc történész és kilenc szobrász vagy építész tagja volt, köztük Antall József későbbi kormányfő.
1982-ben a kommunista vezetés tett még egy utolsó kísérletet, hogy a fennmaradt sírokat nyomtalanul eltüntesse: a hozzátartozókat a 25 éves porladási időre hivatkozással értesítették, hogy a síremlékeket felszámolják. Sokan ekkor elvitték szeretteik maradványait, a teljes felszámolásból azonban semmi nem lett, talán a hősi halottak emigrációban élő hozzátartozóinak tiltakozása miatt.
November 4-ét a kormány 2013-ban nyilvánította nemzeti gyásznappá. Az idei évforduló alkalmából koszorúzást tartott a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) a 21-es Parcella Emlékmű Alapítvánnyal, az ’56-os Kegyeleti Bizottsággal és az Erdély Művészetéért Alapítvánnyal közösen a Fiumei úti sírkertben. A temető 21-es parcelláját 1989. október 22-én avatták az ’56-os hősi halottak és áldozatok emlékhelyévé. Ekkor 225 nyughely volt a parcellában, de a rendezés során számos jelképes névtáblát is elhelyeztek a valódi sírok között, így például az N. N. feliratú kőtáblákat, amelyekkel az ismeretlen áldozatokra emlékeznek.
