A rómaiak által kipusztított csodanövény, a silphium

Néhány évvel ezelőtt Ács Bori a Telexen bemutatott néhány ókori római receptet, amelyek között szerepelt a ma már kihalt silphium is, ami a rómaiak körében rendkívül népszerű volt. A silphium számos felhasználási módban jeleskedett, például a szárát főzték, sütötték, párolták, a gyökereit nyersen, ecetbe mártogatva fogyasztották, és még afrodiziákumként is szolgált. A gyógyászatban is használták, például fogamzásgátlóként, torokfájásra, zúzódásokra, légúti panaszokra, és még a szemölcsök kezelésére is. Idősebb Plinius feljegyzései szerint egy igazi csodaszer volt, amit a rómaiak az utolsó cseppig kisajtoltak.

A silphiumot először i. e. 617 körül találták meg Cyrenaicában, egy fekete eső után. A növény pénzérmékre is felkerült, és a magja vagy termése hasonlíthatott a stilizált szívformára. A rómaiak, akik a görögöktől vették át a használatát, annyira megszerették, hogy szabályozták a gyűjtését, de végül teljesen kipusztították. Julius Caesar állítólag 680 kilós készletet tartott a kincstárában, és a költők, mint Catullus és Petronius is megemlítették műveikben.

A helyi juhászok ráengedték a nyájaikat a védett silphiummezőkre, mivel a birkahúsnak jót tett a növény. A kerítéseket gyakran lebontották, hogy a birkák szabadon legelhessenek. Theophrasztosz már megjegyezte, hogy a növény nem bírta jól a népszerűséget, és nem sikerült háziasítani. A silphium az első élőlény, amiről feljegyzéseink vannak, hogy az emberek a kihalásig üldözték.

A kihalásának okai között szerepelhet a túlzott legeltetés, a gyakori szüretelés, a régió elsivatagosodása, vagy a talaj kémiai összetételének megváltozása. Plinius szerint az ő idejében már csak egyetlen szár silphiumot találtak, amit Nero császárnak küldtek el. A kutatók reménykednek, hogy a növény még fellelhető valahol Észak-Afrikában.