A legmagasabb kitüntetés sem óvta meg a munkatábortól

A 20. század elején a sportolók még nem kaptak magas fizetést, és az amatőrizmus volt a jellemző, kivéve a labdarúgást, ahol 1926-ban vezették be a profizmust. A magyar sportélet egyik legnagyobb csillaga, a kétszeres olimpiai bajnok vívó, Petschauer Attila, aki 28 éves korában már a társadalmi élet középpontjában állt, mégsem tudta folytatni a sportpályafutását. "Életemet a kardomnak éltem, mostantól a kardomból akarok megélni" – búcsúzott a sporttól.

Petschauer Attila 1904 decemberében született egy budapesti zsidó családban, és már a gimnázium előtt megismerkedett a vívással, amely hamar szenvedélyévé vált. Első edzője Fodor István volt, majd később Italo Santellivel készült, aki több nemzeti csapatot is edzett. "Nagy bajnok leszel" – ígérte neki az edző. Petschauer 1925-ben már a nemzeti csapat tagja volt, és harmadik helyezést ért el az Európa-bajnokságon. Napi nyolc órát gyakorolt, és még az utcán vagy nyaralás közben is csiszolta a mozdulatait, így nem véletlen, hogy korának legtechnikásabb versenyzőjének tartották.

1926-ban ezüstérmet nyert az egyéni versenyben az Európa-bajnokságon Budapesten, de egy évvel később sérülés miatt visszalépett. Ez azonban nem vette vissza a kedvét, és az 1928-as olimpián esélyesként indult. Az olimpián a csapatverseny után következett az egyéni verseny. A magyar vívócsapat az olaszokkal akart visszavágni, akik négy évvel korábban nyertek az olimpián. A két csapat könnyedén jutott el az olimpiai döntőig, ahol Petschauer mindhárom mérkőzését megnyerte, és amikor negyedszer lépett pástra, Magyarország 8:7-re vezetett. Ha veszít, 8:8 lett volna az állás, és a döntetlen az olaszoknak adta volna az aranyérmet. Ha nyer, Magyarország először nyer olimpiát 1912 óta.

Az ellenfele, Renato Anselmi tapasztaltabb volt nála, és a feszültség olyan magas volt, hogy csapattársa, Tersztyánszky Ödön kiment a folyosóra, míg Gombos Sándor felesége elájult. Az olaszok sem voltak idegekkel acélozva, Pulitit orvosi ellátásra szorult, miután hirtelen leesett a székről. Petschauer jellegzetes harci kiáltása után, ‘ollala’, sápadtan lépett a pástra. Ha nem nyeri meg a 20. mérkőzését, elveszett volna a dicsőség.

Dinamikus támadó mozdulatával, amely jellemző volt rá, üldözte ellenfelét a pástra végéig, és amikor Anselmi sebezhető helyzetben volt, a döntő ütést mérte a mellkasára. A csapattársai nem is várták meg a zsűri hivatalos ítéletét, rohantak a pástra, hogy ünnepeljék és vállukra emeljék a döntő hősét.

A győzelem után Petschauer az Esti Kurírnak nyilatkozott:

"Szörnyű érzés volt látni, hogy az olaszok feljönnek. Kétségbeesés fogott el, minden porcikám reszketett attól a gondolattól, hogy minden rajtam múlik, hogy az aranyérem sorsa rajtam múlik. Összeszedtem minden energiámat, és vad kétségbeeséssel vetettem bele magam a küzdelembe, és boldog vagyok, hogy sikerült. Győztem, és ezzel a győzelemmel mi nyertük meg a csapatversenyt."

Hazatérve, a Keleti Pályaudvaron tartott improvizált beszédet, amit ezrek tapsoltak meg. A Magyarország tudósítója a következő gondolatokat jegyezte le: "Amsterdamig mentünk, hogy megküzdjünk a világ legjobbjaival, hogy megmutassuk a világ legjobbjainak, mennyit ér a magyar erő. Nyolcmillió ember szegény kis országából küldtek ki minket. Az egész világ ellen küzdöttünk és harcoltunk Magyarország becsületéért. Tudtuk, hogy ez a kötelességünk, de úgy éreztük, többet kell tennünk, mint amit a kötelességünk diktál. Éreztük a nemzet bizalmát, és éreztük, hogy méltónak kell lennünk erre a bizalomra. Sokszor a fogcsikorgatás és a könnyek árán nyertük meg a győzelmet. Azért küzdöttünk ilyen erővel, hogy azok, akik minden magyar kard csillogását látják, tudják, hogy erős, vad magyarok élnek itt, akik megőrizték őseik harcos erényeit, és karddal a kézben szembeszállnak az egész világgal Magyarország épségéért."

Nemcsak beszéde tette népszerűvé, hanem ragyogó értelme is. Kiváló humorérzékkel rendelkezett, és jó barátságban volt a híres és szellemes íróval, Karinthy Frigyessel. Színésznőkkel és táncosnőkkel is barátkozott.

1932-ben, amikor Los Angelesbe utazott az olimpiára, már sztár volt, és csapata aranyérmet nyert a játékokon. Az olaszok elleni döntőben nem volt feszültség, mivel ezúttal 9:2-re győzték le ellenfeleiket, egy addig soha nem látott dominanciával. Az egyéni versenyben ötödik lett, amit kisebb csalódásként élt meg.

Petschauer ezután a Színházi Élet színházi magazinnak tudósított Hollywoodból. Nem tért haza a magyar küldöttséggel, hanem megállt New Yorkban, majd Washingtonban, ahol fogadta az amerikai elnök, és bár komolyan fontolgatta, hogy az Egyesült Államokban telepedjen le, végül mégis hazatért azon a télen.

1933-ban a médiában próbálkozott, és kapott egy rovatot az Est újságban, "Őszinte beszéd" címmel. Bátran írt a labdarúgásról is. Egy kritikus cikke nagy vitát váltott ki a vívószövetségben, és lemondott tanácsosi pozíciójáról. Nem indult el a 1933-as Európa-bajnokságon Budapesten, de abban az évben film szerepet is kapott. Jó barátja volt Csortos Gyulának, a kor népszerű színészének, és Csortos lányának széles körű kapcsolatain keresztül 1938-ban, amikor már nem volt könnyű munkát találni a zsidóknak, magának szervezett egy állást. Rajongói versengtek a barátságáért, mindannyian örömmel tettek érte valamit.

Többször tiltakozott az anticionista törvények ellen, és egyszer a pályáról is kivonult egy szerinte igazságtalan ítélet miatt. Így néhány politikai elit, akik csak azért jöttek a versenyre, hogy lássák őt, nem jutottak hozzá, hogy csodálhassák mozgását és tudását. A '36-os berlini olimpiára újságíróként ment.

1940-ben, a háború kitörése után, naplójában fájdalmasan rögzítette gondolatait arról, milyen gonoszak lehetnek az emberek. Nem tudhatta akkor, milyen csapások érik majd, és milyen kegyetlen megpróbáltatásokkal telnek majd utolsó hónapjai.

Végzetes tévedés

Petschauer azt hitte, hogy nem árthatnak neki, mert az olimpiai győzelme után a legmagasabb állami érdemrendet kapta, és úgy vélte, hogy a Signum Laudis megmenti az életét, nem vihetik el őt a többi zsidóval együtt. Két kisebb érdemérme is volt, amelyek mentességet adhattak volna neki, de ezek mind elégtelennek bizonyultak.

Április 27-én behívták munkaszolgálatra a Veres Pálné utcai parancsnokságra. Tavaszi ruhában ment oda, semmi rosszra nem számítva, mert tisztázni akarta a helyzetét. Onnan azonban 40 orvossal együtt azonnal a Keleti pályaudvarra vitték, és egy vasúti kocsiba töltötték.

Egy munkatábori társának megrendítő emlékei szerint, amikor Nagykátára érkeztek, Petschauer megközelítette Muray Lipót őrnagyot, és nagy tisztelettel "Tisztelt Uram"-nak szólítva elmondta neki, ki ő, milyen érmeket kapott, amelyek mentesíthették volna a munkaszolgálattól, és hogy biztosan végzetes tévedés miatt van ott. Muray azt válaszolta, hogy tartsa be a száját, nem érdemli meg az érmeket, és azok, akik oda küldték, pontosan tudták, miért tették, szóval álljon vissza a sorba. A válasz sokkolta Petschauert, és rájött, hogy nem számíthat korábbi érdemeire. (Muray, aki szadizmusáról volt ismert, háborús bűnösként 1945. május 1-jén Budapesten akasztották fel.)

Nemzeti csapattársai próbáltak érte szólni, egyikük Horthy közvetlen köréhez is eljutott, de azt mondták, semmit sem tehetnek, mert ekkorra már nem volt Magyarországon, és a magyar törvények nem vonatkoztak rá külföldön.

A munkaszolgálatosok közül, akik felismerték, bíztatták, hogy ez a félreértés tisztázódni fog, és biztosan szabadon engedik. Petschauer humorát használva szórakoztatta társait, mesélt az olimpiai hangulatról és Amerika fényéről. Azonban nem tudott sokáig vidám maradni, mivel még meleg ruhát sem hozott magával.

Nem gyakran beszélt arról, hogyan került ebbe a helyzetbe, de volt egy elmélete arra, hogy miért vitték el munkaszolgálatra az érmei ellenére. Egyszer, egy bécsi szállodában, egy magas rangú katonatiszt rászólt és zsidózta, amire ő pofon vágta. Párbajt vívtak, és mivel sokkal jobban vívott, megvágta a tiszt arcát. Petschauer azt gyanította, hogy ez volt a tiszt bosszújának módja a sebéért, mivel addigra már a hadsereg vezérkarába léptették elő.

A munkatáborban folyamatosan megalázták, kigúnyolták olimpiai aranyérmét, és gúnyosan mondták neki, hogy mutassa meg mindenkinek, miben a világ legjobbja. Emlékek szerint az őrök szívesen csúfolták őt. Utolsó agoníája akkor kezdődött, amikor a hideg tél beállt a mai Ukrajnában lévő Davidovka táborban. Kimerült volt, betegségek gyötörték, és már nem tudott dolgozni.

Utolsó heteiben összefutott Cseh Kálmánnal, aki a 1928-as olimpián lovaglásban indult, és remélte, hogy talán Cseh segít neki, és kórházba viteti. Évekkel korábban, amikor vonaton utaztak Amszterdamba az olimpiára, Cseh azt mondta neki: "Te karddal hozol dicsőséget Magyarországnak, én pedig lóháton". De amikor a fronton találkoztak, az őrnagy semmit sem tett érte, csak integetett segédjének, hogy táncoltassa meg a zsidót. (Cseh ezt későbbi budapesti tárgyalásán nem tagadta.)

Petschauer végül tífuszba esett. Annyira megbetegedett, hogy már nem tudott állni, és az utolsó pillanatban egy szovjet háborús kórházba szállították, de akkor már nem tudtak rajta segíteni. 80 évvel ezelőtt, január végén halt meg. Az Egyesült Államokban rendszeresen tartanak versenyt a tiszteletére, és Szabó István filmrendező is megemlékezett róla a Napfény című filmjében.

Források: Élet és Irodalom, 1976/1 és 3, Virtuális Sportmúzeum