Nick Cave a józan ész határán túlra jutott, és jól érzi ott magát
Radikális intimitás – ez az a kifejezés, amivel Nick Cave a Skeleton Tree-turné állomásainak nehezen leírható, törékeny hangulatát jellemzi a Hit, remény és vérontás című interjúkötetben, ahol azt is kimondja: közönségének és ezeknek az intenzív koncerteknek is köszönheti, hogy kilábalt a gyász legmélyebb bugyraiból.
Nick Cave fia, az akkor 15 éves Arthur 2015-ben zuhant le egy szikláról, attól a pillanattól kezdve az előadó alapjaitól építette újra művészi énjét. Az alkotás teljesen értelmét vesztette a fia eltemetését követő hónapokban, még a toll felemelése is lehetetlennek tűnt. Hosszú út vezetett a fent említett, emlékezetes turnéig, majd ahhoz az alkotói korszakhoz, amely Cave állítása szerint már nem feltétlenül Arthurról szól, de amiben „Arthur szelleme ki-be járkál”.
Mindez spirituális ömlengésnek is tűnhet így leírva, de az immár magyar nyelven is elérhető interjúkötet csapongó beszélgetéseiből hamar kiderül, hogy Cave-től nagyon messze áll az olcsó ezotéria. Halálosan komolyan, cinizmus nélkül gondolkodik a dalszerzésről, és a könyvet pont ez a hangnem, az iróniamentes gondolatok teszik megrázó olvasmánnyá.
A Hit, remény és vérontás furcsa könyv, olyan kísérlet, amely akár katasztrofálisan is elsülhetett volna. A Covid-járvány idején az újságíróként ismert Seán O'Hagan és Nick Cave hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódott. A rutinos interjúztatónak számító O'Haganban néhány hosszas társalgás után egy ponton megfogalmazódott, hogy ezek a beszélgetések akár könyvvé is formálhatók. Nick Cave végül rábólintott, hogy rögzítsék a telefonhívásokat, mivel úgy érezte, hogy mindebből nem a szokásos életrajzi könyv, hanem az alkotófolyamat, a művészet fő kérdéseit feszegető kötet születhet.
A könyv azonnal Nick Cave vallásosságának, hitének kitárgyalásával nyit, és ehhez tökéletes beszélgetőpartner a szervezett egyházat teljesen elutasító O'Hagan. A beszélgetések segítenek neki abban, hogy elmagyarázza, hogyan jutott el ahhoz a radikális intimitáshoz, ami a karrierjében egyedülálló, gitár és a dob nélküli, leginkább éteri tudatfolyamként jellemezhető művet, a Ghosteen albumot eredményezte.
A Ghosteen lemezre kezdetben hányós emojik, a karrierjét temető kommentek érkeztek, aztán az emberek egy idő után elkezdtek kapcsolódni az album misztikus világához, a nem hagyományos dalformákhoz. Cave szerint pont ebből a bizonytalanságból, a józan, racionális észen túli tudatból születhetett csak meg ez a zene.
A Hit, remény és vérontás beszélgetései hemzsegnek az izgalmas sztoriktól, de Cave gyorsan lecsapja a múltidézést, a drogos sztorikat, függősége sötét napjait vagy néhány pikánsabb részletet a Bad Seeds belső konfliktusairól.
Nick Cave gyászfeldolgozása már a könyv előtt is a nyilvánosság előtt zajlott, a könyv inkább ennek a hosszú folyamatnak az összegzése a beszélgetéseken keresztül. A The Red Hand Files projekt nélkül és az In Conversation koncertek nélkül biztosan nem az egyik legizgalmasabb alkotói korszakát élné jelenleg Nick Cave.
„Nem az ifjúság lángoló intenzitása ez, de valami, ami más – egyfajta spirituális vakmerőség. Egyfajta lelkesedés, hevület ez. Ez az, amit látok Susie-n, amikor munkába megy, és remélem, hogy ez az, ami ott van a két utóbbi lemezünkön. Merész szembenézés a dolgokkal, a világ állapotának egyfajta vakmerő el nem fogadása.”
Nick Cave saját bevallása szerint utálja az interjúhelyzeteket, de a Hit, remény és vérontással épp azt mutatja meg O'Hagannel együtt, hogy milyen is lehetne a zenészinterjú műfaja, ha mindkét fél kibújna a szokásos bénító keretek közül.
Nick Cave – Seán O'Hagan: Hit, remény és vérontás
Fordította: Németh Róbert
Helikon Kiadó, 2024, 4999 Ft
